"Árész, gyilkos Arész, vérrmocskolt, bástyalerontó..."
Homérosz: Iliász
Kezdetben csak szórványos eseteket jelentettek az ország különböző részeiből. A botrány persze nem maradt el egyik alkalom után sem, hiszen addigra a társadalmunk megtanulta, hogy a nő teste szent és sérthetetlen, de ezeket a gyilkosságokat először csak szimplán betudták elmebajnak. A tetteseket nyilvánosan kivégezték, a tévé persze közvetítette, javító- nevelő szándékkal. Aztán már egyre többször szerepelt a hírekben, hogy egy- egy férfi husánggal, késsel, vascsővel, bármivel a kezében berontott egy nőkkel teli helyiségbe – jellemzően irodai munkahelyekre, kávézókba – és elkezdte brutális módon agyonverni, felkoncolni a nőket, válogatás nélkül. A kiérkező rendőrnők a legtöbbször már nem próbálták meg elfogni a tomboló elmebajosként öldöklő férfit, inkább közös erővel szitává lőtték. A nyomozások során kiderült, hogyaz elkövetők zömében fiatal vagy középkorú heteroszexuális fehér férfiak voltak, főleg egyedülállók, de kapcsolatban élők is akadtak közöttük. Akcióikat minden előjel nélkül, családjuk és környezetük számára is teljesen váratlanul kezdték meg, néha ketten- hárman összeverődve, és bestiális agresszivitásukat nem fékezte meg semmi, csak a saját haláluk.
A támadások néhány nap alatt ijesztően komoly méreteket öltöttek A kormány fegyveres járőröket, rendőr- és katonanőket küldött az utcákra – férfiakat nem mert, nem ok nélkül – akik négyes – ötös csoportokban járőröztek. Akkor persze azt hittük, csak így lehet kezelni a helyzetet, de ha az Új Rend kiépítésével a nők és az addig ismert társadalom a saját sírját ásta meg, akkor ezzel az intézkedéssel megácsolta a koporsóját és bele is feküdt. Minden városban ugyanaz történt: a járőrök az utcákon, középületekben felügyeltek a rendre, mikor néhány férfi, akik előtte még békésen mentek a dolguk után, egy pár másodperces egymásra nézés, egymás arcába fürkészés után hirtelen a rendőrnőkre rontottak és hosszabb- rövidebb dulakodás után lefegyverezték és megölték őket. Egy szót sem szóltak egymáshoz, és amíg még volt idő és lehetőség vizsgálatra, kiderült, hogy többségében nem is ismerték egymást. Fegyvereik dacára a rendőrnők általában egy- két támadót tudtak csak lelőni, nem sok esélyük volt a jellemzően fizikai munkában megerősödött, nagydarab, állatiasan agresszív férfiakkal szemben, akik félelmet vagy fájdalmat nem érezve torz péppé verték őket, majd a megszerzett fegyverekkel tovább folytatták a gyilkolást.
Mire a kormány kihirdette a kijárási tilalmat, már késő volt. Az immár felfegyverzett lázas férfiak hamar elkezdtek bandákba tömörülni és a szórványos esetek után két héttel a rendőrség és a katonaság mindenütt több tíz, egyre gyakrabban több száz fős, vezetők által irányított csoportokkal vívott harcot. Rendőrséget és katonaságot írtam, de valójában szinte csak nők álltak szemben a férfiakkal: az amúgy is csökkentett létszámú állományok nagyjából egynegyedét kitevő férfi rendőr és katona jó része is lázas lett, a többit pedig saját női bajtársaik ölték meg félelmükben.
A lázadó férfiak egyre céltudatosabban gyilkoltak. Elsősorban már az öreg és középkorú nőket koncolták fel, de más férfiakat sem kíméltek. Senki nem tudta közülünk, mi alapján döntenek: ránéztek az adott férfire pár másodpercig, az vissza, és mire mozdult volna, hogy fusson vagy odamenjen hozzájuk, már tüzeltek is rá – vagy nyújtották neki a fegyvert. Ijesztő volt. Ijesztő és érthetetlen. Az utcákat hamarosan feltrancsírozott női tetemek lepték el, a bűz orrfacsaró volt. De a férfiak meglepően hamar és hatékonyan szervezték meg a rengeteg hulla elszállítását és megsemmisítését. Dömperek hordták a maradványokat krematóriumokba és tömegsírokba, az elfoglalt területek pár nap után dögmentesek lettek. A férfihordák ekkora már hadsereggé szerveződtek, egy olyan gépezetté, ami viszonylag kis létszáma ellenére is hatékonyan, embertelen pontossággal és könyörtelenséggel működött és feltartóztathatatlanul nyomult előre, megölve bármit, ami az útjába állt.
Három hét után övék volt az összes rádió – és tévéállomás, a raktárak, élelmiszer áruházak és laktanyák legnagyobb része. Két héttel később elfoglalták a közlekedési csomópontokat, vasúti gócpontokat, reptereket. Átvették az irányítást az erőművek, víz- és áramelosztók felett, a még női kézen lévő területeket elzárták mindenféle utánpótlástól. Egységeik ostromgyűrűbe fogták a fővárost, az itt székelő női kormány – pontosabban az a néhány tagja, aki még nem menekült el vagy nem halt meg – segítségért folyamodott a baráti, hasonlóan nők vezette országokhoz, akik válaszul elküldték tiltakozó nyilatkozatukat. A férfiak hadserege ekkor már tankokkal és helikopterekkel őrizte a határokat. Beengedték, majd hívták a baráti országból idemenekülő férfiakat, akik nemsokára külön szakaszokként vettek részt a hadműveletekben. Nők is érkeztek továbbra is a messzi államokból, ezeket őrzött lakónegyedekbe telepítették, ellátták őket élelmiszerrel és munkával, hasonlóképpen jártak el az életben hagyott itthoni nőkkel is.
A lázas férfiak minden tettükben félelmetesen hatékonyak voltak. Vezetőik hamar átlátták a helyzeteket, gyors döntésekkel, precíz és könyörtelen hadmozdulatokkal őrölték fel az ellenállás utolsó vonalait. A harmadik hónapra szinte minden város az ő irányításuk alatt állt. Pár hét alatt borult vérbe az ország, de a legrémisztőbb az volt, hogy a legelső néhány nap zűrzavarát leszámítva voltaképp a kezdetektől határozott formája volt az eseményeknek, ami mintha árnyként mindig is ott lappangott volna korábbi, gondtalannak tűnő hétköznapjaink mögött.
—
Elképzelésem sincs, hogy ez az egész hogyan folytatódik majd, de valószínűleg nem fogom megtudni. Minden jel szerint rövidesen megindul a végső roham a főváros ellen, ahova én is be vagyok zárva, a láz kitörése után két héttel iderendeltek a város védelmére. A felszerelés már rajtam van – mintha a könnyített golyóálló mellény és a fegyvereim meg tudnának védeni attól, ami nemsokára következik -, a hajam összefogtam, hogy ne zavarjon, a gépkarabélyomat kell csak magamhoz vennem és készen állok. Istenem, dehogy állok készen, erre nem lehet készen állni… Sírni sem tudok már, annyira félek. Nem tudom, miért kezdtem bele az írásba, nem tudom mi lesz a füzet sorsa, amibe ezt írom. Nem viszem magammal, itt hagyom az asztalon. Egy férfi majd megtalálja, félredobja és rátapos, vagy ha hasznosnak, érdekesnek találja, talán megkíméli, magával viszi és vigyáz rá.
Nekem is csak ezek a lehetőségek maradtak.
