A katona a legszentebb lény minden ember között, mert neki kell elszenvednie a legnagyobb megpróbáltatást, a legnagyobbat, ami csak létezik.

John Steinbeck

A katona, a rettenthetetlen közlegény felbukkant a könyv mögül és a vállára erősített rakétavetőből gyufaszálat lőtt ki az ellenséges tankra.  Az felborult, a robbanást a kisfiú bfumm- bfumm- váá hangjai nyomatékosították.

–  Megmondtam, hogy nincs játék! –  csattant fel egy nő a szomszéd szobából, túlkiabálva a tévét. A fiú nem mozdult.

–  Nem hallasz? –  a hang szinte nekicsapódott a fejének.

–  De igen, Anya.

A játékkatona koppant a parkettán, a kisfiú felállt, hogy odaüljön az asztalához.

–  Apád mindjárt hazaér, akkor majd elbeszélgetünk!

 A válasza, az „igen, Anya” alig hallatszott, szinte szétfolyt a levegőben.  Csak ült és hallgatta a főzőműsor beszűrődő hangjait, majd nyílt a bejárati ajtó.

–  Apa! –  pattant fel, hogy odafusson a vizes kabátját éppen fogasra akasztó sovány férfihez, de a szoba másik felén megjelent az anyja.

–  Maradj a helyeden, büntetésben vagy! – szólt rá, majd férjéhez fordult, aki éppen a vizet söpörte le nadrágja száráról.

–  Miért nem jöttél hamarabb, írtam neked.

–  Csak hazafelé olvastam– motyogta a férfi bűntudatosan, majd kissé kihúzta magát. – És mi ez a büntetés, mi történt?

–  Kérdezd csak meg a fiadat!

–  Mit csináltál? – nézett rá a férfi a kisfiúra reménytelen tekintettel. Az csak állt lesütött szemmel és az asztal oldalát kapargatta.

 –  Semmit… mondta végül.

–  Semmit, persze! –  csattant fel az anya. – A drágalátos fiad megütötte az egyik osztálytársát. Egy lányt! –  Az utolsó szavakat szinte köpte dühében.

–  De ő kezdte…

–  Nem ér– dE– KEL!!  A nő már szinte ordított. – Nem érdekel, ki kezdte! Akkor sem üthetsz meg egy lányt! Én meg majd hallgathatom a szülőin, miattad!! –  azzal összecsípte a kisfiú füle fölött a selymes, barna hajszálakat és elkezdte cibálni. Az apa állt, kinyitotta a száját, becsukta, majd mégis megszólalt bátortalanul.

–  Szívem, beszéljük ezt meg, ha már megnyugodtál.

A nő leejtette a karját, majd váratlan gúnnyal fordul a férjéhez.

–  Mi? Én nyugodjak meg? Komolyan? Szóval akkor velem van baj, ugye? Én vagyok a hibás!

–  Nem ezt mondtam, csak…

–  Csak mi? – vágott közbe a feleség.  –  Csak csináljunk úgy, mintha mi se történt volna, és azzal meg is van oldva, ugye? Ahogy te szoktad?

–  Nem…

–  Tudod mit? Akkor majd te megoldod. Beszélsz a drágalátos fiacskáddal, és megérteted vele egyszer és mindenkorra, hogy ilyet nem csinálhat. Nekem már elegem van belőle, meg belőled is!

 Az utolsó szavakat megint szinte üvöltötte a kivörösödött arcú, nagydarab nő, majd kiviharzott. Kisvártatva nyílt– csukódott a hűtőajtó, a kanapé rugói megreccsentek, majd néhány csatornaváltás után felcsendült egy valóságsó főcímdala.

A férfi sóhajtott egyet, majd csendben hüppögő fiára nézett. Összeszorult a szíve.

–  Megint az a lány, az a tanárgyerek? –  szólalt meg végül halkan. – Az piszkált?

A kisfiú bólintott.

 –  Mit csinált?

A válasz alig hallhatóan jött:

–  Belerúgott a mogyorómba.

Az apa szeme rémülten villant.

–  Nagyon fáj?

–  Már nem– jött a válasz. A kisfiú abbahagyta a hüppögést, a szeme a távolba meredt. – Félig találta el, de azért fájt nagyon, és oda akart rúgni, szándékosan. És aztán nevetett, és a többi lány is.

–  Te mit csináltál? – kérdezte a férfi, rosszat sejtve.

–  Visszaütöttem.

–  Hova?

–  Az orrába. Vérzett is. – A kisfiú szeme még mindig a távolba meredt.  – Aztán már nem nevettek, hanem sikítottak, és ő sírt. Aztán…

–  Tudom– szólt közbe a férfi.  –  Tudom, mi volt utána. „Tanár, a tanárnő anyuka, az igazgató, a te anyád, végül én” - gondolta.

–  Ő kezdte– nézett rá szorongva a kisfiú az apjára. –  Én csak visszaütöttem. Miért én vagyok büntetésben?

–  Mert ő lány, és a lányokat nem szabad megütni.

–  De miért?

–  Mert ők gyengébbek, érted? –  mondta az apa, de érezte, hogy bizonytalan a hangja. Hangosabban folytatta. – És a gyengébbeket meg kell védeni. Te majd férfi leszel, ha felnősz, és egy férfi nem bántja a nőket, hanem megvédi.

–  És ha ők kezdik? –  a kisfiú szemében tovább nőtt a szorongás. – Nekik szabad?

–  Ezt most úgysem érted– válaszolta kis szünet után az apa. Vizes nadrágban, fáradtan állt, a gyomra korgott és tudta, hogy vár még rá egy beszélgetés a feleségével. Egy hosszú beszélgetés, ami alatt ő fog hallgatni, a felesége pedig beszélni. Mély levegőt vett. – Jegyezd meg, hogy nem bánthatod a lányokat, semmikor sem, világos? Ha piszkálnak, menj a többi fiúhoz, vagy nem tudom… – bizonytalanodott el megint a hangja. – Csak ne legyen több ilyen. Érted?

A kisfiú állt mozdulatlanul, már nem nézett fel, csak bólintott.

– Akkor közlegény, ví– gyázz! – mondta tréfásnak szánt hangon a férfi, de közös játékukra ezúttal nem jött a megszokott válasz. A fiú csak állt tovább, lehajtott fejjel, az apa tétován megsimogatta a haját, majd kisietett a szobából.

A kisfiú állt egy darabig, majd lassan odament a játékkatonához és leült mellé törökülésben. Könnye lefolyt az arcán kétoldalt, de észre sem vette. Még soha nem érezte magát ennyire egyedül. Megfogta a játékkatonát és elkezdte a parkettához ütni, egyre gyorsuló ütemben.