"Haragot, istennő, zengd...vészest, mely sokezer kínt szerzett..."
Homérosz: Iliász
Nem tudhattuk, hogy ez lesz a vége.
Nem figyelmeztetett minket senki. Ha valakiben meglett volna az előrelátás képessége és a bátorság, nem: vakmerőség, hogy rámutasson a lehetséges következményekre, a legjobb esetben is kinevettük volna. Hiszen ki hinné el, hogy jól idomított, hosszú éveken át hűséges házőrző kutyája egyszer majd meg fog vadulni? Persze, néha morog, vagy oda- odakap, inkább próbálkozásból, semmint komolyan, de elég egy feddő szó, egy ütés papuccsal és újra meghunyászkodik. Nem, ezt, ami történt, nem sejthettük előre. A rendszer működött, túlságosan is jól, túlságosan is hosszan ahhoz, hogy magunktól felismerjük, szakadék felé futunk, elégedett mosollyal az arcunkon.
Tényleg azt hittük, jól van így. Kislánykorunk óta azt tanították: a nő felsőbbrendű, ő az okosabb és érzékenyebb nem, a természet által rendelt vezető, aki a békét és szeretetet hozza el az állati ösztönei által gúzsba kötött férfinek. Voltak, köztük magam is, akik nem értettünk egyet a dolgok kisarkításával, de a férfiak bűneire és a közjóra való hivatkozás elhallgattatott mindenkit – vagy majdnem mindenkit. Akit nem, az hamar azon vette magát észre, hogy vákuumban él, kerüli mindenki, ahogy lehet. Nem sokan vállalták a megbélyegzést, könnyebb volt elhinni, amit mondanak és csendben maradni.
Pedig az elején úgy látszott, minden rendben lesz. A nők helyzete javult, egyre többen lettek közülünk diplomások, vezetők és politikusok. A dolgok meglódultak, minél több nő került pozícióba, annál gyorsabban épült fel az Új Rend. Az egyik legfontosabb lépés akkor történt, amikor a Legfelsőbb Bíróság Elnöknője bejelentette, hogy reformjavaslatot terjeszt az akkor már félig nőkből álló Országgyűlés elé. A sokszor magasztalt jogrendszerünk a nők elleni erőszakot azóta halállal büntetheti – de nem ez volt benne az igazán eredményes változtatás. Régen csak a komoly verésért, nemi erőszakért bűnhődött a férfi, akkor is csak börtönben. Aztán lassan a kétértelmű megjegyzések is a büntetendő kategóriába estek, a fizikai bántalmazás pedig az engedély nélküli érintésnél kezdődött. Után jött a halálbüntetés, majd az annál is hatékonyabb rendelkezés: a nőt bárhogyan bántalmazó férfit a szemtanú férfiaknak azonnal le kellett fogniuk és rendőrkézre adni, de legalább is feljelenteni, különben ők is vádolhatók voltak cinkossággal. Jól működött az új törvény – de még milyen jól-, minden férfi úgy mentette a saját bőrét, ahogy tudta. A lavina megindult, mi akkor azt hittük, felfelé.
A férfiak egyébként is tömegesen léptek be az Egyesült Nőpártba, mert ez – noha nem volt kötelező – mindenképpen jót tett a megítélésüknek hivatalos ügyekben. Tisztséget, politikai szerepet persze alig kaphattak, hála a bevezetett ötven, majd kilencven százalékos női kvótának; kisebb cégeknél, gyárakban vagy a Bányászati, Mezőgazdasági és Köztisztasági Minisztériumban és ezek munkaterületein lehettek esetleg középvezetők, csupa férfi beosztottal. Férfi főnöke női dolgozónak nem lehetett, bár hivatalos rendelkezés erről nem volt- még. Ezek közül a magasabb rangú férfiak közül kerültek ki azok, akik a leghangosabban éltették az Új Rendet. Tévében, újságban, még az utcán vagy munkahelyen is divat volt hangoztatni a nők felsőbbrendűségét és a férfiak bűneit. Egy nő úgy beszélhetett a férfivel, ahogy neki tetszett, a férfinek viszont nagyon kellett vigyázni, mit ejt ki a száján.
A filmekben, sorozatokban a munkásként dolgozó homoszexuális férfi lett a követendő példa a férfiak számára: ő az, aki nem vágyik tisztségre, nem akarja gyerekszülésre kényszeríteni a nőt és nem szól bele az életükbe. A főhősök pedig leggyakrabban leszbikus nők voltak: nyersek, határozottak, férfigyűlölők. A leszbikus szerelem és házasság először egyenrangú volt a heteroszexuálissal, majd egyre inkább az elsődlegesen elfogadott és ajánlott nemi preferencia lett a lányok részére. A heteroszexuális párok – a kora középkorúak és annál idősebbek többsége még ilyen volt – addigra alaposan meggondolták, vállaljanak- e gyereket és milyen neműt. Büntetés persze nem járt a fiúgyermekért, de ki akarna olyan utódot nevelni, aki rosszabb iskolába fog járni, egyetemre szinte biztosan nem jut be és munkásként a fizetése éppen csak az önfenntartásra lesz elég. Ha viszont lánygyermeket neveltek, azért külön segély járt az államtól, biztosított volt mind a továbbtanulása, mind a jó munkahelye, ha nem volt teljesen ostoba. Igazából sokszor még akkor is, amennyiben az anya rendelkezett a megfelelő kapcsolatokkal. A születendő gyermek nemét már egy ideje előre el lehetett dönteni, férfi tudósok egyik utolsó csoportja dolgozta ki az eljárást.
Mivel egyre kevesebb nő szült, így a népességben növekvő űr pótlásáról az állam migráció útján gondoskodott. Az ország szélesre tárt kapui mögött felzárkóztató programok, segélyek, támogatások, nyelv – és ideológia tanfolyamok várták a messzi államokból özönlő lányokat és nőket. A férfiak többségét viszont ilyen vagy olyan indokokkal visszafordították, vagy továbbküldték más országokba. Így álltak a dolgok, mikor elkezdődött az, amit először csak érthetetlen gyilkosságsorozatnak nevezett a sajtó, aztán Férfiláznak, aztán már sehogy sem.
